A második meccs alapján sem lehet szenvedélyesen beleszeretni a horvát válogatottba, de ezen a közvetítés során már kidühöngtem magam, ez meg egy elfogult szurkolói blog lenne, tehát. Tehát lejátszottuk a nagyesélyesnek kikiáltott németeket. Ballack mozdulni sem tudott a pályán, Klosénak nem volt értelmes labdaérintése, Kevin kurányi meg abban a tizenöt percben, amit a pályán töltött, egyáltalán nem ért labdához. Lehet, hogy csúnyán játszunk, de kétségtelenül eredményesen.

Úristen, ezt tényleg én írom? Hol van a régi horvát csapat? Az, amelyik 96-ban ugyan 2-1-re kikapott a németektől, de úgy játszott, hogy Aljoša Asanović azóta is a szerelmem? A 98-as németverőkről nem is beszélve.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez a csapat játszhatna akár szépen is. Modrić második meccsén is bizonyította, hogy kivételes megoldásokra is képes lehet. Pranjić villámgyors szélsőjátékával bármikor zavarokat okozhat. Rakitić, Srna, Modrić, de még a szerencsétlen Kranjčar is képes távoli lövésekkel veszélyeztetni, a védelem pedig szinte hibátlan - bár R. Kovač szép gólpaszt fejelt Podolski lábára.

De Bilić elkapta a Rehhagel-kórt, most látszik csak igazán, miért is volt katasztrófa a görögök négy évvel ezelőtti győzelme. Még játszunk (haha) öt ilyen meccset, és Európa-bajnokok vagyunk. És ez nem tréfadolog, bár a portugálokat, a spanyolokat vagy a hollandokat nyilván nehezebb lesz úgy levenni a pályáról, ahogy azt a németekkel tettük.